Mi hiányzik nekem még mindig az iPhone-ból [kiegészítve]

Tavaly nyáron, mikor még csak első generációs iPhone létezett, leírtam, mi hiányzik nekem az iPhone-ból: Milyen legyen az új iPhone [2008.06.03]. Pár napra rá, mikor megjelent az iPhone 3G és a szoftverfrissítés, kihúzhattam jó pár mindent.

Most itt az iPhone 3G S és a 3.0-s szoftver, és igencsak lerövidült a lista. Szubjektív prioritási sorrendben, kiegészítve azokkal, amik tetszettek az általatok javasoltak közül:

  1. háttérben futó, külső fejlesztő által készített alkalmazások (vagy legalább egy kiválasztott),
  2. albumok szerinti véletlenszerű lejátszás,
  3. zászlócskák kezelése a levelezőprogramban,
  4. az összes IMAP-mappát frissítése egyszerre,
  5. a mindenféle felugró figyelmeztetések (SMS, naptáresemény, push) korrekt kezelése, nem azonnal eltűnő módon, nem elnyomva a korábbiakat (jó példának lásd: Palm Pre),
  6. a telepített alkalmazások valami struktúrában való kezelése, ilyen mennyiségnél ez már nehezen átlátható,
  7. a Spotlight keressen a böngésző “előzményeiben” és “könyvjelzőiben” is,
  8. feladatok (teendők) szinkronizációja a Mail alkalmazással (MobileMe felett is),
  9. a lezárt képernyő felhasználása külső fejlesztők által készített alkalmazások által,
  10. SMS-írásnál jelezze, mikor lépünk át új üzenetbe, vagy számolja a karaktereket,
  11. kontaktok küldése és fogadása Bluetooth-on keresztül,
  12. erősebb akkumulátor (de csak ha nem jár túlzott súlynövekedéssel, nekem elég szokott lenni),
  13. SMS-ek kezelése Address Bookból, Bluetooth-on keresztül,
  14. Adobe Flash támogatása,
  15. az utolsó zene megjegyzése, ha átváltok videóra, majd vissza,
  16. MPEG4-formátum (DiVX, XViD stb.) lejátszása konvertálás nélkül,
  17. kisebb súly,
  18. 802.11n WiFi támogatása.

A legelső hiánya bosszant, mert sokszor mondanám, hogy van félórám, hallgatnék valami zenét, lepjen meg valamivel. Viszont a zenéim nagyon különbözőek, és néha rosszul jön ki, mikor a Máté passió egyik passzusa után rögtön Massive Attack jön, vagy fordítva. Albumokat gyűjtök, nem számokat. (Azért furcsa, hogy ez hiányzik, mert az iPod és az iTunes mindig is tudta ezt.)

A levelezésből hiányzó két funkció már foglalkoztat annyira, mióta van korrekt iPhone-ra optimalizált Gmail. De azért örülnék, ha egyszer megvalósítanák őket.

A Flash egyre kevésbé érdekel, főleg, ha figyelembe veszem a várható erőforrásigényét, és azt, hogy a Flash-tartalom 99%-a reklám, ezért ha támogatná is, azonnal le akarnám tiltani. Szerencsére egyre veszít a jelentőségéből, az új böngészők, a JavaScript-libraryk és a HTML5 remélhetőleg szép lassan visszaszorítják az animációk világába, ahonnan jött.

Az utolsó négy apró kellemetlenség csupán.

Egyszóval nem állunk rosszul így, egy év elteltével.

A jövendőbeli számítógépem, operációs rendszerem és telefonom

Eredetileg nem akartam a WWDC-n bejelentett újdonságokról szóló híreket ismételni, azonban mégis megteszem, annyira személyesen érintve érzem magam, mert itt mutatták meg először azt a számítógépet, amelyre lecserélném a jelenlegit, azt az operációs rendszert, amelyre lecserélnem a jelenlegit, és azt a telefont, amelyre lecserélném a jelenlegit. Hadd magyarázzam meg.

A leendő számítógépem: az új MacBook Pro 15”

A jó kis EPAM-os MacBook Próm még mindig egy fantasztikus társ, tágas és gyors, de azért látszik rajta a kor, lassan három éves, és hiányozik pár kedves finomság, amitől igazán nagyszerű lehetne. A 15,4 hüvelykes képernyőméret nekem pont megfelel, és elegendő a felbontása is.

Apple MacBook Pro June 2009

Erre itt van az új MacBook Pro 15”, amelyben minden benne van, amire csak vágyom, és még több:

  • unibody: egyetlen alumíniumtömbből kivágott alaptest, plusz mágneses zár,
  • új képernyő: ellenálló üvegborítású, LED-háttérvilágítású, még nagyobb színtartományt megjelenítő,
  • beépített akksi, jóval nagyobb élettartammal és kapacitással,
  • 8 GB-ig bővíthető RAM (a jelenlegi gépem 3 GB-ot enged),
  • SSD-opció, amellyel élni szeretnék,
  • beépített SD-kártyaolvasó, végül is praktikus,
  • és persze minden modern, a legújabb proci, chipset, DisplayPort stb.

Ez a következő célpont. Remélem, az EPAM is támogat ezen a törekvésemben, és nem vagyok magamra utalva. :)

A leendő telefonom: iPhone 3G S

Még mindig a legelső iPhone-verziót használom, törött képernyővel, sérült LCD-vel, mégis boldogan. Komoly előrelépés volna az egy évvel ezelőtt megjelent iPhone 3G is (Helló, 3G! Helló, GPS!), de a most bejelentett új verzió végképp. A különbség az előző változathoz képest megtekinthető itt szép, táblázatos formában: iPhone 3G vs. iPhone 3G S: the tale of the tape

introducing-apple-iphone-3g-s.png

Lássuk csak, miért érdekes az iPhone 3G S:

  • Gyors, ezt jelenti, ugye, az S betű, de senki sem tudja még a részleteket, valószínűleg gyorsabb proci, több RAM (256 MB a 128 helyett?), és jobb 3D-lapka. Nyilván eltart egy darabig, mire ki mernek adni olyan játékokat, amelyek esetén javasolják az új iPhone-t, de csak idő kérdése.
  • 32 GB: végre több háttértár, hogy jó minőségben legalább a kedvenc zenéim ráférjenek, meg néhány webcast és podcast.
  • Új kamera: 3 megapixel, autófókusz, makró, 30 fps VGA-felbontású, szerkeszthető videó, jobb minőség kevés fénynél — ez mind nagyon kell.
  • Iránytű, integrálva a térképpel, ami nekem nagyon tetszik, a papírtérképet is mindig beforgatom.
  • Jobb akkumulátor-kapacitás (nem tudni, hogy egy jobb vezérlőlapka miatt-e).
  • A hangvezérlés is egész korrektnek tűnik, és a hívásindítások mellett lehet vicces dolgokat is csinálni vele (péládul megkérdezni, milyen szám megy, meg hogy még ilyeneket játszon), bár még nem látom magam előtt a helyzetet, hogy használnám, talán az autóban egyedül ülve.

Jó lett volna még valami vagány új külső, pl. gumírozott hát, de ne legyünk telhetetlenek.

Ha most is lesz hazai termékindító buli a T-Mobile-nál, akkor ott leszek, és megveszem az első napon.

A leendő operációs rendszerem: Mac OS X 10.6 Snow Leopard (szószátyáran)

Elnézve az operációs rendszerek fejlődését az elmúlt évtizedekben, egyrészt mindegyik nyilván valamilyen technológiai architektúrára épít, azt feszegeti, terjesztgeti, rajta építve egy jókora funkcionális réteget, követve a divatokat és a konkurenciát, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy mindezt egy sajátos, rá épült ökoszisztémában lavírozva teszi, a partnerek, fejlesztők és vevők kényes egyensúlyában. Nyilván minél nagyobb ez az oldal, annál inkább háttérbe szorul a technológia és a funkcionalitás. A Microsoft ökoszisztémája hatalmas. Szinte magam előtt látom a tehetséges mérnökök frusztrációját, ahogy újra meg újra megtorpanásra és megalkuvásra kényszerülnek amiatt a hatalmas teher miatt, amelyet ez a kiterjedt ökoszisztéma jelent. Ami egyrészről áldás, az a másik oldalról valódi átok.

Az Apple operációs rendszere jóval kevesebb helyen fut, de ezzel a terhe is sokkal kisebb. Megtehette 2000 környékén, hogy régi, MacOS nevű operációs rendszerét a BSD-alapokon nyugvó, NeXT-féle OPENSTEP-re alapozva a gyökeresen más Mac OS X-re cserélje (virtuális dobozba szorítva a előzőt, hogy biztosítsa a folyamatosságot), majd felhasználva ezt az alapot, szépen építgesse az ablakozós világok legjobbikát, miközben jóval kevesebbet kellett törődnie a felhasználók beidegződéseivel és a nagyvállalatok idióta igényeivel.

A Mac OS X első megjelenése óta, amely a 10.0-s verziószámot kapta, ezekkel a szép egyenletes és folyamatos lépésekkel mára eljutottunk a 10.5-ös ágig, amely a Leopard kódnevet kapta. A verziók meglepő gyors egymásutánban következtek, mindig bővítve, kiterjesztve az előzőt. Nem kellettek ígéretek nagy váltásokról, mindig egyre több és jobb érkezett.

apple-mac-osx-snow-leopard.png

Az új 10.6, vagy Snow Leopard nemcsak kódnevében és olcsó upgrade-árában is kifejezi, hogy az előző továbbcsiszolása, belső megújítása, kevés látványos külső újítással. A reklámozott újdonságok itt olvashatók: Mac OS X Snow Leopard Enhancements and Refinements

A sok apró finomítás és a jobb QuickTime mellett két főbb újdonságról van szó:

  • technológiai megújulás: most már nemcsak támogatott a 64 bit, de a teljes alap ez, plusz Grand Central Dispatch néven kényelmes felület a többmagos processzorokra való programozáshoz, valamint az OpenCL nevű erőmű-rendszer,
  • teljes Exchange 2007-támogatás, beépítve: az Exchange a legelterjedtebb vállalati levelezőrendszer, és ezentúl végre nem kell másodrangú felhasználónak éreznie magukat a maceseknek, mostantól minden felár nélkül beépítve az alapalkalmazásokba, kompromisszum nélkül, elegánsan, jobban mint az Outlookban (az Office 2008 for Mac részeként kapott Entourage nem ér fel teljesen az Outlookhoz).

(Örültem volna még, ha a 10.6-ba bekerül a felbontásfüggetlenség, és akkor lehetne a számítógép felbontása nagyobb, a kép meg szebb, de nem kritikus dolog, és így legalább jelentős számítási kapacitást spórolhatunk.)

Ja, és egy új egér lett volna még kedves, hogy teljes legyen a gyereknap. :)

Küzdelmem a kékeszöld nyálka ellen

Ismeritek azt az édeskés, kellemesen langyos, kékeszöld és ragadós nyálkát, amely betüremkedik minden üresen hagyott helyre és percbe, minden kis apró repedésbe, gyengeségbe, hogy aztán észrevétlenül behálózzon, hatalmába kerítsen, míg végül arra ébredtek, hogy megint eltelt a nap, és alig végeztetek el valamit?

Beismerem, gyenge vagyok. Különösen amikor olyan helyzettel szembesülök, amely frusztrál, vagy első ránézésre meghaladja az energiáim, akkor könnyen engedek a kísértésnek, és már itt is van, készségesen, jelentőségének teljes tudatában. Sokszor talán túlságosan kiszámítható, időnként kissé közönséges, máskor azonban határozottan izgalmas, és sokat tanulhatok is belőle, ráadásul többnyire sok apró, elszórt örömmel kényeztet. Minek szenvedjek, minek küzdjek az élettel, ha egyszerűen átengedhetem magam ennek?

Ám minél több időt töltök vele, annál nehezebb szabadulni tőle. Hosszabb együttléteinket többnyire üresség és lelkiismeret-furdalás követi. Lehet, hogy remek dolgokkal találkoztam, magam azonban mindeközben nem tettem semmit. Csupán elfogyasztom, amit mások létrehoztak.

Fegyelemre van szükségem, ha valahogy egyensúlyozni szeretnék a nyálkatömeg fölött. Szerencsére sokszor leköt a munkám vagy az élet, néha viszont igen nehéz szembeszegülnöm a körülöttem ólálkodó kísértővel. Ilyenkor különféle forrásokból próbálok erőt meríteni:

  1. A legfontosabb talán, hogy igyekszem mindig értelmes munkát vagy kikapcsolódást választani a sodródás vagy a semmittevés helyett. Rengeteget segít, hogy számon tartom a teendőimet, hogy mindig tisztában lehessek a feladataimmal. A jól végzett munka és a tartalmas kikapcsolódás természeténél fogva örömet von maga után az üresség és a lelkiismeret-furdalás helyett.
  2. Tisztaság: nem keveredik a munka és a kikapcsolódás, nem fut más program még elrejtve sem, csupán azok, amelyek a munkámhoz kellenek. Legyen egészen macerás elérni a nyálkát, ne legyen semmi cinkos dolog egyetlen kattintásra. El is távolítottam az összes csábító ikont, csak kereséssel tudom elindítani őket.
  3. Időbeosztás: van egy kis programom, amely háromnegyedóra 25 perc géppel töltött idő után figyelmeztet, hogy tíz 5 percre álljak fel, sőt, még nyújtógyakorlatokat is mutat, amelyekkel az ülőmunka káros hatásai ellen dolgozhatok. A gép előtt töltött 45 25 perces szakaszok sorozatát a kitűzött célok elérésére igyekszem felhasználni, és ha ez jól megy, akkor az ebéd előtti töredék időben, vagy a nap végi utolsó szakaszban engedélyezek magamnak egy-egy céltalan jutalommenetet. Meglepően jól működik.
  4. “Térbeli” korlátozás: néhány alkalmazást tiltottként kezelek a munkára fenntartott időszakokban, ezeket egyáltalán nem indítom be napközben. Ide tartozik a levelezőprogram, a Twitter-kliens, a feedolvasóm és a Tumblr. A rövid pihenőidőkben azonban megengedett ezek használata, de csak a telefonomon, amelynek képernyője és billentyűzete alkalmas ugyan a gyors ellenőrzésére, mégsem tud teljesen magával rántani.
  5. Megengedni, amikor lehet: amikor rendesen dolgozom, és megengedhetem magamnak, akkor miért ne? Ilyenkor az elvégzett munka öröméhez kapcsolódik, szinte jutalom lesz belőle, kikapcsol, és utána még jobban megy a munka. Fontos, hogy előre elhatározzam, mikor jár le az erre szánt időszelet, pl. ha közel az ebédidő vagy a munkaidő vége.

Nekem most ezek segítenek, neked nyilván egyéni a készleted, de a lényeg az, hogy legyél ura az életednek. Néhány apró elhatározás döntő különbséget hozhat.

(Ez az írás megjelent a focusize.com oldalon is.)

A tweet elszáll, az RSS megmarad (1000+)

Tíz éve még naponta akár többször is ellátogattam kedvenc oldalaimra, úgy olvasgattam őket. Néha napokig nem volt időm erre, akkor esetleg lemaradtam dolgokról. Aztán jött az RSS, amely feldolgozhatóvá tette a tartalmat, akár az e-maileket. Megjegyez mindent, többé nem hullik át semmi a rostán, állnak glédában az olvasnivalók. Adott esetben akár hetekig, akár még akkor is bőven, amikor már régen aktualitásukat vagy jelentőségüket vesztették. Ugyanakkor az RSS egy bizonyos mennyiség felett nyomasztóan munkaszagú. Amire feliratkoztam, azt rendszeresen fel is kell dolgoznom, és ez időt és energiát igényel, csakúgy, mint ahogy egy rendes bejegyzés megírása is komoly munka lehet.

A blog és az RSS jó dolog, fontos helyük van a szakmai és személyes életemben, mégis jó lenne valami olyan közeg is mellettük, amely kötelezettségektől mentes, kellemesen laza, örömteli, és időnként akár még hasznos is. És a legjobb úgy lenne, ha a haverok is ott lennének rajta. Ilyen kezd lenni számomra a tumblr és a Twitter. Egyre jobban élvezem őket. (Ide sorolandó még a [FriendFeed][] is, csak azon kevesebben vannak, meg talán kicsit nagyobb a zaj, meg azért számomra van némi Nagytestvér-hangulata is, hiszen központosíthatjuk vele online tevékenységünk, sok minden követhetővé válik.)

tumblr.pngA tumblr egy végsőkig csupaszított, mégis kifinomult blogrendszer, amely egy bookmarklet segítségével vérlázítóan egyszerűvé teszi a blogolást, illetve az interneten talált szövegek, videók megosztását. Nagyon bölcsen mélyen integrálódik a Twitterrel, automatikusan bejelenti ott az új bejegyzéseket, és használhatjuk Twitter-kliensként is. De a legmegrázóbb számomra az ingyenes tumblr-kliens iPhone-ra, amellyel nem csupán pár érintés fellőni akármit akárhonnan, de határozott élmény is. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen elegánsan tudok majd egy fényképet készíteni, majd felküldeni a blogra, amiről a háttérben rögtön értesítés is megy a Twitterre a haveroknak. Próbáltam korábban a Flickr segítségével valami hasonlót, de messze kényelmetlenebb volt. Szeretnél elkezdeni blogolni? Akkor mindendenképpen a tumblr-t ajánlom.

twitter.pngA Twitter szintén a döbbenetes egyszerűsége miatt vonz (lásd: wyctim: Mi az a Twitter?). Mindössze 140 karakterem van, hogy mondjak valamit (mert korábban SMS-re optimalizáltak, és 20 karaktert hagytak a felhasználónévnek), nincsenek csatolmányok, képek, de persze URL-t belefűzhetek a szövegbe, és ezzel a módszerrel a képek is könnyen mellékelhetek kliensprogramok segítségével, akár mobiltelefonokon (a program a háttérben feltölti a képet, a hivatkozást pedig beilleszti az üzenetbe).

Az egyik legjobb dolog, hogy ezeken a helyeken én magam állíthatom össze, kit követek, tehát teljesen testre szabhatom. Azt már nyilván nem én határozom meg, hogy kik követnek engem, de jó esetben van egy közös halmaz, és ezzel létrejött egy virtuális közösség (lásd fb2 remek írását, találó példákkal: fb2: Twitter - közösség, nem közönség). Számomra ez nagy előrelépés pl. az IRC-hez képest, ahol sokkal macerásabb volt ennek kezelése, a kezdetben jó publikus csatornákat újra meg újra tönkre tette valami troll, és nem győzte az ember kirugdosni őket, és a résztvevők számával egyszerűen túl magasra nőtt már a zajszint, fárasztó lett volna a többséget ignorálni.

A másik kedvencem ezekben a szolgáltatásokban, hogy itt minden sokkal rövidebb életű, hamar “elszáll”. És ez határozottan felszabadító érzés. A tumblr-blogomon egyrészt szándékosan nem kapcsolom be a hozzászólás lehetőségét, viszont a Twitteren automatikusan bejelenti az új bejegyzéseket, így azok tudnak reagálni rá, akik követnek, akikkel van némi közös történetünk, nem pedig holmi név nélküli ismeretlenek. A reakciók ráadásul publikusak, és ha érdekes a téma, akkor keletkezhet némi pozitív zaj körülötte. Másrészt szintén szándékosan nem is címkézem fel a tumblr-bejegyzéseim, nehogy később megtalálják őket. Az ezeken a helyeken megjelenő közléseim szép csendben alámerülnek az archívumban. Ami elmúlt, elmúlt, abban a kontextusban volt releváns, feleslegesen ne bolygassuk (ha meg kell, előkereshető). Ezért is lehet sokkal személyesebb, intimebb itt minden, és némileg bepillantást nyerhetünk egymás életébe. Micsoda üdítő különbség ez a blogomhoz képest, ahova hónapokkal, évekkel később is folyamatosan zuhog be a keresőkről az istenadta nép, hogy a körülmények és a fejlemények ismerete nélkül kifejtse a világnézetét a már rég elavult bejegyzéssel kapcsolatban, Photoshop-szériaszámot követeljen, és beleszóljon a családi életembe.

Ha az RSS a cserepes virág, akkor ez a vágott. Ha az RSS az étlapról rendelés, akkor ez all-you-can-eat, a mini-futószőnyegen körbefutó apró tálkákkal. Ha az RSS előadás, akkor ez haveri beszélgetés, az általam megválasztott társaságban.

Sokan mondják, hogy zajos a Twitter és a tumblr. Ez pontosan így van. Egyrészt ügyesen kell megválasztani, kire iratkozol fel, és szemrebbenés nélkül leiratkozni arról, aki számodra főleg csak zajt okoz, másrészt eleve jóval lazábban kell hozzáállni a dolgokhoz: itt ne arra számíts, hogy folyamatosan bölcsességeket hallasz, és fontos információkhoz jutsz, ez inkább egy kötetlen társasági beszélgetés, mindenki azt nyomja, ami őt foglalkoztatja.

Elbűvöl digitális életünk rétegelt mivolta: mennyi változatos formában testesül meg a vágy, hogy felvessünk dolgokat, és hagyjuk ütközni a világgal, a valósággal! És ez egyre fokozódik majd, egyre kifinomultabbá válik.

Én itt vagyok:

A fenti helyeken megtaláljátok azt is, hogy én kiket követek, illetve hogy kik követnek engem, érdemes lehet körülnézni.

A MobileMe összességében jó, de az iDisk-szinkronizáció használhatatlan

Több mint egy éve már, hogy előfizettem az Apple által nyújtott .Mac szolgáltatásra (lásd .Mac-előfizető lettem, de nem bánom [2005.03.05]), úgyhogy ideje számot vetnem.

A szolgáltatást ez alatt egy év alatt jelentősen kibővítették, és a nevét közben MobileMe-re változtatták (és átköltöztették a me.com domainre). Eközben többször voltak problémák is vele, néha állt a szolgáltatás, cserébe viszont kaptunk ingyen két havi előfizetést.

Apple MobileMe

Összességében elégedett vagyok, mert van néhány olyan szolgáltatása, amely nélkülözhetetlen számomra. Ugyanakkor az iDisk szinkronizációja sajnos használhatatlannak bizonyult, a felhőben való fájlok szinkronizációjára érdemes más szolgáltatót keresni, már akinek szüksége van ilyenre.

Ezeket a szolgáltatásokat használom:

  • Naptár, címjegyzék, webes könyvjelzők, feljegyzések és a levelezési beállítások szinkronizálása a gépeim és az iPhone között: mostanra remekül működik, és nem is tudnék meglenni nélküle. Igazából csak emiatt hajlandó lennék minden évben előfizetni.
  • A kulcscsomóim (Keychains) szinkronizálása a gépeim között: kényelmes, átmegy kódoltan az összes tárolt jelszavam, tanúsítványom.
  • Fényképalbumok publikálása iPhotóból: kiegészítésként a Flickr mellett, mert számos előnye van hozzá képest, először is sokkal egyszerűbb jelszavas védelmet használni (nem kell regisztráció hozzá, és tetszőleges számú “csoportot” tudok képezni), másrészt engedélyezhetem, hogy más is feltölthessen képeket, harmadrészt bekapcsolható egy nagy Download gomb, amelyet választva egyetlen ZIP-fájlban letölthető az összes kép. Flickr segítségével sokkal macerásabb az óvodás szülőkkel és az egyéb nem túl informatika-orientált emberrel a képmegosztás. Lehet saját domainnévvel is használni, ki is próbáltam, de nem sok értelme van, csak ugródeszkaként működik.
  • Back to my Mac: az otthoni Time Capsule (és a rákötött vinyók), valamint az otthoni iMac elérésére. Kitűnően működik, és párszor nagyon jól jött már.
  • iDisk: egyetlen dologra használom, az OmniFocus adatainak tárolására, így a program a két gépemen és az iPhone-omon is mindig szinkronban van. Tökéletesen működik.

Ezeket nem használom:

  • e-mail: más szolgáltatót preferálok,
  • iDisk-szinkronizáció: korábban próbáltam, de a szinkronizáció használhatatlan, részleteiben lásd alább, ha érdekel,
  • webes felület (e-mail, naptár, címjegyzék, képek, iDisk eléréséhez): annyira jók a nativ programok, hogy csak nagy ritkán fanyalodom a webes felületre (amely egyébként meglepően jó, még ha csicsásnak is tűnik elsőre).

Innentől az olvassa tovább, aki fontolgatja az iDisk-szinkronizáció használatát, a többieknek csak annyit, hogy az iDisk-szinkronizáció jelenleg használhatatlan nagyobb adatmennyiségnél, érdemes más szolgáltatót igénybe venni.

Az iDisk vagyis a fájlok felhőben való tárolása és több gépre való szinkronizációja határozottan jó ötlet, a 20 GB tárhely is impozáns, lelkesen próbáltam is használni, ám újra meg újra totális kudarcba fulladtam. Kálváriám stációi a következők:

  1. Tavaly márciusban megvettem az előfizetést, és boldogan bekapcsoltam a szinkronizációt mindkét gépen, előre dörzsölve a kezem, hogy akárhol vagyok, mindig velem lesznek a fájljaim, anélkül, hogy ezzel törődnöm kellene.
  2. Elég hamar pofára estem. Kiderült, hogy a gyakorlatban több gép esetén egyszerűen használhatatlan az automata szinkron, mert egy adott időpillanatban nem tud a kettő egyszerre szinkronizálni, ráadásul egy szinkron eltart darabig, így aztán valamelyik állandóan hibát dobott (“Last Sync Failed”), és soha nem volt szinkronban. Elképesztő.
  3. Ekkor áttértem arra, hogy csak a MacBook Prón hagyom bekapcsolva az automata szinkronizációt, és otthon, az iMacen csak időnként manuálisan indítom, amikor a laptop nincs bekapcsolva. Ez is megbukott azonban, mert az iMacnek kínszenvedés volt az elmaradások után felvenni a fonalat, és a több órás szenvedés után az eredmény mindig csak hírhedt “Last Sync Failed” lett.
  4. Áttértem arra, hogy az iMacre egyáltalán nem szinkronizálom az iDisket, hanem közvetlenül WebDAV-on keresztül értem el. Így ugyan lassabban fértem a fájlokhoz, viszont értelemszerűen sosem volt szinkronizációs problémám, mégis elértem akármelyik fájlt.
  5. A MacBook Prón az automatán lefutó szinkron órákig tart, zabálja a CPU-t, zúg a gép. Úgy tűnik, a 20 gigányi adat, vagy egyszerűen a fájlok nagy száma meghaladja a rendelkezésre álló sávszélességet vagy számítási kapacitást
  6. Ekkor áttértem manuálisan indított szinkronra, és arra, hogy csak időnként indítom be, tipikusan ha elmegyek a géptől, pl. ebédidő elején, vagy éjjel.
  7. Hamar meguntam ezt is, mert továbbra is órákat vett igénybe a szinkron, úgyhogy leszedtem az iDiskről szinte minden dokumentumot, visszatértem a lokális gépre, az iDisken csak néhány dolgot tartok. Időnként nyomok egy manuális iDisk syncet, amely a maradék kevés fájl esetében — írd és mondd — háromnegyed vagy egy órát vesz igénybe, és a második félórában gyakran 100% processzorterhelést eredményez (ahol a teljes kapacitás 200% a két mag miatt).

Összefoglalva: nehéz komolyan venni egy ilyen rendszert. Jelenlegi formájában az iDisk-szinkronizáció használhatatlan.

Idevág Merlin Mann szellemes tweetje, aki már régen áttért más szolgáltatásra:

Well of course “Last Sync Failed.” That’s iDisk’s way of saying, “I already blew your $100 on meth & pole dances. But I’m still showin’ up!”

Talán a Mac OS X 10.6, vagyis a Snow Leopard hozhat előrelépést? Egyáltalán a kliens- vagy a szerveroldalon van a probléma?

Nekem egyelőre szerencsére nincs szükségem rá, ráadásul a két gép helyett mozdulok lassan az egyetlen gép irányába is. Inkább az online backup érdekelne, de még nem vagyok elég elszánt.

← Previous  1 2 3 4 5 … 182 Next →

Névjegy

Home page: gaborlenard.com

Lénárd Gábor (gaba)

Lénárd Gábor
Systems Analyst, EPAM Systems

gabakukac lénárdgábor ponthu