A Windows, a magyar politika, és az idegesítő ukrán kolléganő

A Windows használható, Magyarország élhető

Abszurdnak tartom, ha valaki olyanokat állít, hogy a Windows nem alkalmas rendes munkára. Olyan, mintha azt mondaná, Magyarországon nem lehet élni. Nagyon is lehet ott élni, Windowst futtató PC-ken pedig nap mint nap csodálatos dolgokat hoznak létre az emberek. Én magam is windowsos gépen dolgozom a svájci bankban, Windows XP és IE6 van rajta, meg Office 2003 (mást nem is szabad rátelepítenem, és az interneten is csak bizonyos site-ok érhetők el). De működik! Elvégzem a munkám, és megkapom érte a fizetésem. A Windows segítségével keresem meg a kenyérre, meg a huszonhetes iMacre valót is. Mint ahogy jelenlegi politikusaink is elirányítják Magyarországot, és el tudjuk intézni a dolgainkat a magyar hivatalokban. Megszoktuk, alkalmazkodtunk, tudjuk, hogy itt így mennek a dolgok. Működik, éljük az életünk, végezzük a munkánk.

Csakhogy van jobb

Persze az, hogy működik, hogy alkalmas munkára, nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb. Ha az ember más perspektívába kerül, más nézőpontból lát rá a megszokott dolgokra, akkor azok egész másképpen festenek. Két hónapja dolgozom és élek Svájcban. Innen nézve Magyarország nagyon más. Néhol szinte abszurd. Itt igazán működnek a dolgok, ahogy az ember elvárná. A zürichi tömegközlekedési járatok mindig pontosak. A hivatalok kiszámíthatók, az alkalmazottak a feladatukat szolgálatként fogják fel, kedvesek, és segíteni akarnak.

Nem mondom persze, hogy Svájc hibátlan vagy tökéletes volna, de innen nézve a kontraszt nagyon erős. Miért kell a rosszban élni, ha lehetne jobban is? De nyilván más országba sem olyan könnyű költözni, mint ahogy a bank sem fogja egyhamar lecserélni a bejáratott nyolcéves operációs rendszerét és szoftvereit, mondjuk, Ubuntura. Hiszen el lehet végezni ezzel is a munkát. Végül is igaza van a saját szemszögéből. Legalábbis látszólag.

Idegesít

A gond az, hogy mindez alattomosan aláássa az ember lelkesedését és munkakedvét. Ahelyett, hogy elmerülhetnék a munkámban, a szerszámmal kell vesződnöm. Nem arról van szó, hogy ne ismerném töviről hegyire a Windowst, és ne tudnám megfelelően beállítani. Megvolt nekem a Windows 2000 is az első RC-ktől kezdve, és ugyanígy az XP is. Hozzám szoktak fordulni a kollégáim, hogyan lehet ezt vagy azt beállítani.

És mégis az a helyzet, hogy a Windows a mai napig idegesít. Na, nem nagyon, csak épp annyira, hogy időnként kizökkentsen a munkámból. Hosszú távon pedig sajnos akár annyira is, hogy elvegye az örömömet, meg a kedvemet. Mint fát vágni a fejszével, amelynek lejár a feje. Mint együtt dolgozni az ukrán kolléganővel, aki mindig akadékoskodik, és újra meg újra végig kell venni vele ugyanazokat a kérdéseket. Sok apró frusztráció a nap folyamán. Itt vagyok egy roppant izgalmas feladattal, boldogan dolgoznék rajta, látom is, hogy sok múlhat rajtam, hogy értéket tudok hozzátenni, ami lelkesít, de a végén már kezdek ott tartani, hogy rossz érzés reggel bemenni…

Hinni akarom, hogy van fejlődés

Tudom, hogy el lehet költözni Magyarországról, hogy kirúghatják az idegesítő kolléganőt, és hogy le lehet cserélni a Windowst. De sokszor nincs erre lehetőség, együtt kell élni a helyzettel. A jó hír az, hogy nemcsak mi tudjuk megszokni a rosszat, és nem a megalkuvás az egyetlen út az ilyen feszültségek kezelésére, hanem előfordulhat hogy a rossz dolgok jobbá válnak, hogy fejlődnek, idővel javítják őket.

Természetemnél fogva erősen hajlok az optimizmusra, és alapvetően naiv vagyok. Ott voltam 1989-ben, mikor Szűrös Mátyás kiállt az erkélyre. A szívem tele volt reménnyel, azt hittem, attól kezdve minden más lesz. És valahányszor kijött egy új Windows-változat, mindig elhittem, hogy sokkal jobb lesz, mint az előző. Még a Vistát is ujjongással fogadtam annak idején mint a valaha volt legjobb Windowst.

Tudom, hogy túlzottan optimista vagyok. Mégis szeretnék hinni abban, hogy egyszer majd lassan valami jó történik a számomra egyre szürreálisabbá váló magyar politikával is, és hogy a magyar hivatalok is szép lassan jobbak lesznek. Szeretném hinni, hogy képes fejlődni a kolléganőm is (akivel szerencsére már nem kell együtt dolgoznom), mint ahogy csendesen szeretnék hinni abban is, hogy az új Windows-verzió jobb, mint az előző.

Ezért hát örömmel fogadom, hogy megjelent a Windows 7. A hírek szerint kipofozták, gatyába rázták a szép, de válogatós és nyafogós Vistát. Semmit nem rontottak el, ami jó volt benne, viszont kijavították, ami rossz volt. Erre utalhat a 6.1-es verziószám is. A sajtó jókat ír, a felhasználók elégedettnek tűnnek.

Ha minden jól megy, és esetleg enyhülne a válság, akkor akár már 3-4 év múlva úgy dönthet a bank, hogy felteszi a gépekre, és akkortól kezdve végre nem a mostani elavult szoftverkupaccal kell küzdenünk. Csodálatos új világ kezdődik majd. Alig várom.

Küzdelmem a kékeszöld nyálka ellen

Ismeritek azt az édeskés, kellemesen langyos, kékeszöld és ragadós nyálkát, amely betüremkedik minden üresen hagyott helyre és percbe, minden kis apró repedésbe, gyengeségbe, hogy aztán észrevétlenül behálózzon, hatalmába kerítsen, míg végül arra ébredtek, hogy megint eltelt a nap, és alig végeztetek el valamit?

Beismerem, gyenge vagyok. Különösen amikor olyan helyzettel szembesülök, amely frusztrál, vagy első ránézésre meghaladja az energiáim, akkor könnyen engedek a kísértésnek, és már itt is van, készségesen, jelentőségének teljes tudatában. Sokszor talán túlságosan kiszámítható, időnként kissé közönséges, máskor azonban határozottan izgalmas, és sokat tanulhatok is belőle, ráadásul többnyire sok apró, elszórt örömmel kényeztet. Minek szenvedjek, minek küzdjek az élettel, ha egyszerűen átengedhetem magam ennek?

Ám minél több időt töltök vele, annál nehezebb szabadulni tőle. Hosszabb együttléteinket többnyire üresség és lelkiismeret-furdalás követi. Lehet, hogy remek dolgokkal találkoztam, magam azonban mindeközben nem tettem semmit. Csupán elfogyasztom, amit mások létrehoztak.

Fegyelemre van szükségem, ha valahogy egyensúlyozni szeretnék a nyálkatömeg fölött. Szerencsére sokszor leköt a munkám vagy az élet, néha viszont igen nehéz szembeszegülnöm a körülöttem ólálkodó kísértővel. Ilyenkor különféle forrásokból próbálok erőt meríteni:

  1. A legfontosabb talán, hogy igyekszem mindig értelmes munkát vagy kikapcsolódást választani a sodródás vagy a semmittevés helyett. Rengeteget segít, hogy számon tartom a teendőimet, hogy mindig tisztában lehessek a feladataimmal. A jól végzett munka és a tartalmas kikapcsolódás természeténél fogva örömet von maga után az üresség és a lelkiismeret-furdalás helyett.
  2. Tisztaság: nem keveredik a munka és a kikapcsolódás, nem fut más program még elrejtve sem, csupán azok, amelyek a munkámhoz kellenek. Legyen egészen macerás elérni a nyálkát, ne legyen semmi cinkos dolog egyetlen kattintásra. El is távolítottam az összes csábító ikont, csak kereséssel tudom elindítani őket.
  3. Időbeosztás: van egy kis programom, amely háromnegyedóra 25 perc géppel töltött idő után figyelmeztet, hogy tíz 5 percre álljak fel, sőt, még nyújtógyakorlatokat is mutat, amelyekkel az ülőmunka káros hatásai ellen dolgozhatok. A gép előtt töltött 45 25 perces szakaszok sorozatát a kitűzött célok elérésére igyekszem felhasználni, és ha ez jól megy, akkor az ebéd előtti töredék időben, vagy a nap végi utolsó szakaszban engedélyezek magamnak egy-egy céltalan jutalommenetet. Meglepően jól működik.
  4. “Térbeli” korlátozás: néhány alkalmazást tiltottként kezelek a munkára fenntartott időszakokban, ezeket egyáltalán nem indítom be napközben. Ide tartozik a levelezőprogram, a Twitter-kliens, a feedolvasóm és a Tumblr. A rövid pihenőidőkben azonban megengedett ezek használata, de csak a telefonomon, amelynek képernyője és billentyűzete alkalmas ugyan a gyors ellenőrzésére, mégsem tud teljesen magával rántani.
  5. Megengedni, amikor lehet: amikor rendesen dolgozom, és megengedhetem magamnak, akkor miért ne? Ilyenkor az elvégzett munka öröméhez kapcsolódik, szinte jutalom lesz belőle, kikapcsol, és utána még jobban megy a munka. Fontos, hogy előre elhatározzam, mikor jár le az erre szánt időszelet, pl. ha közel az ebédidő vagy a munkaidő vége.

Nekem most ezek segítenek, neked nyilván egyéni a készleted, de a lényeg az, hogy legyél ura az életednek. Néhány apró elhatározás döntő különbséget hozhat.

(Ez az írás megjelent a focusize.com oldalon is.)

lifovery: Hogyan kerüld el a zajt [Mindennapok]

Nagyon jó kis cikk wyctim tollából: Hogyan kerüld el a zajt [Mindennapok]:

webworker_on_train.jpg

[…] Egy mai átlagos nap úgy telik el, hogy fut legalább két IM alkalmazás, Twitter kliens, RSS olvasó, Gmail, naptár, TODO lista, szól a zene háttérben, nyitva van a böngésző legalább 10-20 füllel. Próbáljuk feldolgozni a bejövő információkat, mindenki 5 percenként linkelget Twitter-en valamit, ami szintén plusz adat. Egyszerűen mindenhol ott akar lenni az ember. Pár szabályt betartva talán egyszerűbben átláthatjuk ezt a zavart. […]

Mindennel egyetértek, kivéve az utolsó pontban ajánlott trükkel:

Ha úgy érzed, hogy elnyom a hírcunami az RSS olvasódban, akkor ne habozz, nyomd meg az “Összes olvasott” gombot. Ne aggódj, hogy lemaradsz valamiről, a webkettő egyik előnye és hátránya, hogy egy információ több helyről jön, előbb-utóbb el fog jutni hozzád.

Ha ezt valaki válogatás nélkül megteszi, akkor az e-mail csődhöz hasonló faramuci megoldást választ (amely esetben már meg sem próbálja feldolgozni a leveleit, annyi van belőle).

Normális körülmények között (bárcsak mindig ilyen lenne) mindkettőt hasonlóan lehet megoldani: megelőzéssel. Fel kell készülnünk arra, hogy nagy számban kapjuk őket, eleve szortíroznunk kell őket, megszüntetni a forrását azoknak, amelyekre nincs szükségünk, illetve újra meg újra tudni és eldönteni, mi fontos, és mi nem, és ha munkáról van szó, akkor a delegálni, ami erre alkalmas.

Részletes tippek e-mail-csőd ellen: Lifehack: How to Avoid Email Bankruptcy: 5 Rules That Work.

A jó szolgáltatás mindig segít, és sosincs útban

Wyctim meghívott több mint egy hónapja, hogy írjak a lifovery.com-ra. Ma végre írtam is egy bejegyzést a szolgálatról, szolgáltatásokról: A jó szolgáltatás mindig segít, és sosincs útban:

Szolgáltatások vesznek körül bennünket: asztali szoftverek, a webes rendszerek, intézmények, a vendéglátóipar, rengeteg minden.

Amikor arra gondolok, mennyire jó egy adott szolgáltatás, ezzel a kérdéssel kezdem, afféle ökölszabályként: mennyire segít, és mennyire akadályoz a céljaim elérésében. (Nyilvánvalóan a cél nem mellékes, és ideális esetben egybeesik a szolgáltatást nyújtó és igénybe vevő fejében.)

A jó szolgáltatás gyakran láthatatlan: a kapott értéket látom, miközben a háttérben marad az, aki hozzájuttat. Sok évvel ezelőtt, emlékszem, rengeteget kellett foglalkoznom a számítógépemmel hardveresen és szoftveresen is. Mostanra annyira szerencsés vagyok, hogy gyakorlatilag már nem is látom a gépet, csak a fényképeim, a leveleim, a forráskódom, a feladataim, a zenéim. Egyre transzparensebb lesz.

Érdemes végigvenni néhány dolgot, vajon mennyire felelnek meg ennek a kritériumnak:

  • Az állam és intézményei vajon mennyire segítenek, és mennyire nehezítik az életemet a szabályokkal, adórendszerrel, az esetleges bürokráciával?
  • A munkahelyem mennyire segít, hogy meglegyenek a feltételeim, és mennyire akadályoz, hogy minél jobban koncentrálhassak a munkám tökéletes ellátására? Az IT-részleg vajon szolgál vagy inkább uralkodik a felhasználókon?
  • Az operációs rendszerem és a szoftvereim, a mobiltelefonom mennyire dolgoznak a kezem alá, mennyire engedik, hogy arra koncentrálhassak, ami a lényeg: a tartalomra, az emberekkel való kommunikációra? Mennyire idegesítenek, tartanak fel olyasmivel, amivel nem kéne?
  • A programozási nyelvem, fejlesztői környezetem mennyire engedi, hogy a problémára és megoldására koncentrálhassak, és mennyi “bürokratizmust” kényszerít rám? Mennyire köti meg a kezem, mennyire ront el, hamis kényelembe ringatva? Milyen szinten tudom kontrollálni, mennyire bízhatom meg az eredményben?

Az igazán érdekes azonban az, amikor megfordítjuk a kérdést, és magunkra irányítjuk:

  • Amikor a munkám végzem, mennyire segítem-e az ügyfelem és a munkatársaim? Becsületes és alapos vagyok-e? Megteszem-e mindazt, amit én elvárnék másoktól?
  • Ha tanítok, mennyire tudom úgy végezni, hogy a legtöbbet segítsek, miközben nem terhelek senkit felesleges dolgokkal?
  • Ha szoftvert írok, végiggondolom-e minden funkciónál a felhasználó szemszögéből, mennyire lesz hasznos, egyértelmű, illetve milyen nehézségeket okozhatok nekik? A forráskód esetében mennyire törekszem az olvashatóságra, érthetőségre?
  • Megteszek-e mindent a családom tagjai iránt? Segítek-e a szüleimnek, a páromnak, szánok-e időt a gyerekeimre?

A listákat ki-ki kiegészítheti a maga élethelyzete szerint, nekiszegezve sok mindennek ezt az egyszerű kérdést. Jól jön, ha megfelelő szolgáltatást keresünk, vagy mi magunk szeretnénk magas szinten szolgálni, szolgáltatást nyújtani. Vajon érdemes-e másként?

Te hiszel a párkapcsolatban?

Ma sokat cseteltem egy régi barátommal, aki már több mint tíz éve külföldön él. Emlegettük a múltat, és felmerült egy olyan történet is, ahol hosszú, jó kapcsolat után az egyik fél megcsalta és elhagyta a másikat is.

Nagyon furcsa volt, mert határozottan megviselt a történet. Soha nem gondoltam volna az adott párról, hogy ez megtörténhet velük. Persze eleve nagyon hűséges típus vagyok, de ez valahogy mégis annyira elkeserített, hogy magam is meglepődtem, és megpróbáltam rájönni, vajon miért borít ki ennyire.

Nem tartott sokáig felismeri, hogy mi áll a háttérben. Annyira fontos számomra a párkapcsolatom, hogy egész szörnyűnek érzek mindent, ami ezt veszélyezteti. Nehéz belehelyezkednem valaki olyannak a helyzetébe, aki ezt megteszi, látszólag felelőtlenül és bután, tönkre téve valamit, amire inkább vigyáznia kellene.

Nyilvánvalóan nincs szó arról, hogy a nejemmel egyfolytában rózsaszín felhőben úszunk, elolvadunk egymás jelenlétében, és mindig mindenben egyet értünk. De elmondhatatlanul fontos számomra. Mint ahogy a legtöbb ember számára életének legjelentősebb eleme a párkapcsolata.

Egész éltemben kimondatlanul is vágytam arra, hogy legyen egy igazi társam, akivel igazán megoszthatom az életem, a gondolataim, a vágyaim, végül is önnön magamat. Aki elfogad úgy, ahogy vagyok, kitart mellettem jóban-rosszban. És én is ugyanezt adhatom neki. Újra meg újra. Ez az a nézőpont, ahonnan olyan rémisztőnek tűnt, hogy valaki, akinek látszólag megvan ugyanez az élménye, képes eldobni magától.

Ám amiért az egészet írom, az ami emögött van: vajon aki megcsalja, elhagyja a párját, az miért teszi? És még mélyebbre ásva: hogyan viszonyul egy ilyen őszinte, belsőséges kapcsolathoz. Egyszerűsítsük két csoportra a hozzáállást:

  1. Hisz még benne. Mert tapasztalja, átéli. Vagy ugyan már elveszítette a párjával ezt az őszinte viszonyt, de még van remény a megújulásra. Lehet, hogy elmenekül, mert talán lehetetlennek tűnik számára a megújítás, talán mert gyáva, önző, de akkor is hisz még egy ilyen kapcsolatban, és titkon ezt várja a következőtől is.
  2. A másik eset, amikor már egyre kevésbé hiszi vagy reméli, hogy valaha is létrejön egy ilyen kapcsolat. Talán belefásult a jelenlegi helyzetébe, talán feladta, hogy valaha is talál valakit, talán annyi csalódás érte, hogy elveszítette a hitét. Talán soha nem hitt benne, annyi ellenkező példát látott maga körül.

Abban a hitben, azzal a tapasztalattal írom e bejegyzést, hogy érdemes küzdeni érte, tovább keresni, magunkat is hozzá alakítani, a reményt soha fel nem adni.

És abban a hitben, hogy sokszor van értelme az elmenekülés helyett inkább kitartani, megújítani, újra felfedezni, megnyílni, elfogadni.

Életünk egyik legfontosabb kérdései ezek, ne zárkózzunk el előlük, ne legyünk kicsinyhitűek, bezárkózók, megmerevedtek. Csodálatos dolgok állnak még előttünk.

 1 2 Next →

Névjegy

Home page: gaborlenard.com

Lénárd Gábor (gaba)

Lénárd Gábor
Systems Analyst, EPAM Systems

gabakukac lénárdgábor ponthu