A Windows, a magyar politika, és az idegesítő ukrán kolléganő

A Windows használható, Magyarország élhető

Abszurdnak tartom, ha valaki olyanokat állít, hogy a Windows nem alkalmas rendes munkára. Olyan, mintha azt mondaná, Magyarországon nem lehet élni. Nagyon is lehet ott élni, Windowst futtató PC-ken pedig nap mint nap csodálatos dolgokat hoznak létre az emberek. Én magam is windowsos gépen dolgozom a svájci bankban, Windows XP és IE6 van rajta, meg Office 2003 (mást nem is szabad rátelepítenem, és az interneten is csak bizonyos site-ok érhetők el). De működik! Elvégzem a munkám, és megkapom érte a fizetésem. A Windows segítségével keresem meg a kenyérre, meg a huszonhetes iMacre valót is. Mint ahogy jelenlegi politikusaink is elirányítják Magyarországot, és el tudjuk intézni a dolgainkat a magyar hivatalokban. Megszoktuk, alkalmazkodtunk, tudjuk, hogy itt így mennek a dolgok. Működik, éljük az életünk, végezzük a munkánk.

Csakhogy van jobb

Persze az, hogy működik, hogy alkalmas munkára, nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb. Ha az ember más perspektívába kerül, más nézőpontból lát rá a megszokott dolgokra, akkor azok egész másképpen festenek. Két hónapja dolgozom és élek Svájcban. Innen nézve Magyarország nagyon más. Néhol szinte abszurd. Itt igazán működnek a dolgok, ahogy az ember elvárná. A zürichi tömegközlekedési járatok mindig pontosak. A hivatalok kiszámíthatók, az alkalmazottak a feladatukat szolgálatként fogják fel, kedvesek, és segíteni akarnak.

Nem mondom persze, hogy Svájc hibátlan vagy tökéletes volna, de innen nézve a kontraszt nagyon erős. Miért kell a rosszban élni, ha lehetne jobban is? De nyilván más országba sem olyan könnyű költözni, mint ahogy a bank sem fogja egyhamar lecserélni a bejáratott nyolcéves operációs rendszerét és szoftvereit, mondjuk, Ubuntura. Hiszen el lehet végezni ezzel is a munkát. Végül is igaza van a saját szemszögéből. Legalábbis látszólag.

Idegesít

A gond az, hogy mindez alattomosan aláássa az ember lelkesedését és munkakedvét. Ahelyett, hogy elmerülhetnék a munkámban, a szerszámmal kell vesződnöm. Nem arról van szó, hogy ne ismerném töviről hegyire a Windowst, és ne tudnám megfelelően beállítani. Megvolt nekem a Windows 2000 is az első RC-ktől kezdve, és ugyanígy az XP is. Hozzám szoktak fordulni a kollégáim, hogyan lehet ezt vagy azt beállítani.

És mégis az a helyzet, hogy a Windows a mai napig idegesít. Na, nem nagyon, csak épp annyira, hogy időnként kizökkentsen a munkámból. Hosszú távon pedig sajnos akár annyira is, hogy elvegye az örömömet, meg a kedvemet. Mint fát vágni a fejszével, amelynek lejár a feje. Mint együtt dolgozni az ukrán kolléganővel, aki mindig akadékoskodik, és újra meg újra végig kell venni vele ugyanazokat a kérdéseket. Sok apró frusztráció a nap folyamán. Itt vagyok egy roppant izgalmas feladattal, boldogan dolgoznék rajta, látom is, hogy sok múlhat rajtam, hogy értéket tudok hozzátenni, ami lelkesít, de a végén már kezdek ott tartani, hogy rossz érzés reggel bemenni…

Hinni akarom, hogy van fejlődés

Tudom, hogy el lehet költözni Magyarországról, hogy kirúghatják az idegesítő kolléganőt, és hogy le lehet cserélni a Windowst. De sokszor nincs erre lehetőség, együtt kell élni a helyzettel. A jó hír az, hogy nemcsak mi tudjuk megszokni a rosszat, és nem a megalkuvás az egyetlen út az ilyen feszültségek kezelésére, hanem előfordulhat hogy a rossz dolgok jobbá válnak, hogy fejlődnek, idővel javítják őket.

Természetemnél fogva erősen hajlok az optimizmusra, és alapvetően naiv vagyok. Ott voltam 1989-ben, mikor Szűrös Mátyás kiállt az erkélyre. A szívem tele volt reménnyel, azt hittem, attól kezdve minden más lesz. És valahányszor kijött egy új Windows-változat, mindig elhittem, hogy sokkal jobb lesz, mint az előző. Még a Vistát is ujjongással fogadtam annak idején mint a valaha volt legjobb Windowst.

Tudom, hogy túlzottan optimista vagyok. Mégis szeretnék hinni abban, hogy egyszer majd lassan valami jó történik a számomra egyre szürreálisabbá váló magyar politikával is, és hogy a magyar hivatalok is szép lassan jobbak lesznek. Szeretném hinni, hogy képes fejlődni a kolléganőm is (akivel szerencsére már nem kell együtt dolgoznom), mint ahogy csendesen szeretnék hinni abban is, hogy az új Windows-verzió jobb, mint az előző.

Ezért hát örömmel fogadom, hogy megjelent a Windows 7. A hírek szerint kipofozták, gatyába rázták a szép, de válogatós és nyafogós Vistát. Semmit nem rontottak el, ami jó volt benne, viszont kijavították, ami rossz volt. Erre utalhat a 6.1-es verziószám is. A sajtó jókat ír, a felhasználók elégedettnek tűnnek.

Ha minden jól megy, és esetleg enyhülne a válság, akkor akár már 3-4 év múlva úgy dönthet a bank, hogy felteszi a gépekre, és akkortól kezdve végre nem a mostani elavult szoftverkupaccal kell küzdenünk. Csodálatos új világ kezdődik majd. Alig várom.

Milyen az iPhone 3GS az ezüsthátú után

Lassan két hete használom az új iPhone 3GS telefont, úgyhogy itt az ideje, hogy egy gyors listában beszámoljak róla, milyen az első generációs, ezüsthátú iPhone után ez használni:

  • Sebesség: A modell a sebességről kapta a nevét, és ez nem is csoda. Rövid használat után láthatjuk, hogy új szintre lépett a platform. A 3GS-en minden nagyon gyors, ellentétben a régi telefonnal, amely időnként bosszantóan belassul, és néha rengeteget kell várni valaminek a betöltésére. Azt javaslom, hogy aki most nem akarja lecserélni az iPhone-ját, az ne nagyon próbálgassa a 3GS-t, mert utána sokat fog bosszankodni a régebbi telefont használva.
  • 32 GB: Óriási élmény, hogy végre nem kell azon szenvednem, milyen zenét passzírozzak fel arra a pici helyre, ami az alkalmazások, filmek, podcastok mellett maradt. Az összes igazán kedvenc albumom fent van, plusz az összes szám, amelynek legalább 4 csillagot adtam (ami dinamikusan változik). Végre annyi mindent meghallgatok, ha éppen arra támad kedvem. Lehet még persze fokozni, nem volna rossz, ha az összes zeném ráférne, de nem szeretnék telhetetlen lenni.
  • Kamera: Gyakorlatilag kompakt fényképezőgépként használom a telefont, úgyhogy igen fontos számomra, hogy fejlődött ezen a téren. Egyrészt az autófókusz segítségével végre lehet normális közelképeket készíteni, másrészt a telefon végre videokameraként is remekül működik. Nyilván nem kell csúcsminőséget várni tőle, viszont könnyedén használható, a kész videó gyorsan fel is tölthető (ilyenkor a fájlméret a töredékére lesz, egyrészt a felbontás a negyedére csökken, másrészt csökkenti a minőséget), és a legjobb, hogy ez a fényképezőgép és videokamera mindig nálam van, bármikor tudom használni.
  • Hangerő: A gyakorlatban az ezüsthátú iPhone legbosszantóbb hibája a gyenge hangerő volt. Zajos helyen alig hallottam a másik felet, fel kellett raknom a headsetet. Pedig tisztogattam is, lyukasztgattam is. Az új viszont végre rendesen felhangosítható, szép tiszta hangot ad.
  • Külső: Ami rögtön feltűnik, hogy gyönyörű a képernyő, nem repedt és pixelhibás, mint az előzőnek (amelyet a magas költség miatt nem javíttattam meg). :) A külsőről nyilván nem tudok újat mondani a jelenlegi iPhone 3G-tulajdonosoknak, de számomra, aki eddig az elegáns, alumíniumból készült hátlaposat használtam, kellemes csalódás: olyan érzés, mintha egy csiszolt követ tartanék a kezemben, nincs olcsó műanyag-érzete.
  • Akkumulátor-élettartam: Óriási csalódás. Messze kevesebbet bír, mint az ezüsthátú. Az normál használat mellett simán kibírt két napot, ezt viszont naponta tölteni kell, intenzívebb használatnál pedig naponta többször (!). Ez engem ugyan nem ráz meg különösen, mert a napom nagy részét úgyis a gép előtt töltöm, a telefont rutinszerűen berakom a dokkolóba, de sok embernek komoly problémát jelent. Kellemetlen kompromisszumként használhatunk egy, a zsebünkben magunkkal vihető, külön tölthető akkumulátort. A telefont emiatt nem szeretném kiherélve használni (a WiFi, 3G stb. kikapcsolásával).
  • 3G: Nem gondoltam volna, hogy Edge után ekkora előrelépés lesz, de nagyon észrevehető. Persze lehet, hogy ebben benne van a 3GS gyorsabb processzora és több memóriája, illetve a szolgáltató is.
  • GPS: Mondanom sem kell, elég hasznos funkció, végre pontosan tesz be a térképre, és végre tudok navigációs szoftvereket is használni.
  • Szolgáltató: Nagyon örülök, hogy végre olyan mobilszolgáltatónál vagyok, aki árulja és támogatja az iPhone-t. Sokkal egyszerűbb így. Az már valószínűleg csak személyes szerencsém, hogy ahol a család a Balatonnál minden nyáron rengeteg időt eltölt, ott a T-Mobile kövér 3G-jelet szolgáltat, míg a Pannonnál és a Vodafone-nál a térerő és az Edge meglehetősen akadozva működött. És talán az országos üvegszálas hálózatának köszönhető, de vidéken is gyors az internet, míg a másik két szolgáltatónál sajnos jelentős különbséget éreztem a főváros és a vidék között (ez azóta lehet, hogy változott, nem tudom).

Összességében roppant elégedett vagyok, az iPhone 3GS komoly előrelépés számomra a végső kézi-eszköz után folytatott kutatásban.

Miért jó és miért rossz manuális módban fényképezni

Canon LCDAmióta ez a nagy fényképezőgépem van, manuálisan állítom be a záridőt és a rekesznyílás mértékét is, és gyakorlatilag egyáltalán nem használom a félautomata módokat (Canon: Av, Tv — Nikon: A, S). Elgondolkodtam rajta, hogy miért szerettem meg ennyire a manuális módot.

  • Totális kontroll. Ha én felelek minden egyes paraméterért, amely a fényképet meghatározza, akkor valami alapvetően megváltozik. Az én érdemem vagy hibám lesz, ha a kép technikailag jól vagy rosszul sikerült. Mindenre figyelnem kell, nem lazíthatok. Ha ellenben rábízom magam a félautomatikára, akkor — bár folyamatosan ellenőrizni tudom a gép által számolt értékeket, mégis — pszichikailag elkezd kicsúszni a kezemből az irányítás, és vele együtt az egészséges felelősségérzet. Már nem én leszek hibáztatható, és az, hogy sikerül-e, szinte szerencse dolgának tűnik. Lehet, hogy ez az ember személyiségétől is függ, de számomra mindenképpen a teljes kontroll a kívánatos.
  • A legkényelmesebb vakuzás. Nincs kényelmesebb vakuzás, mint manuális beállítások mellett: a vaku az elővillantás alapján beméri magát, és élesben már csak akkorát villan, hogy megfelelő megvilágítást adjon az általunk beállított értékek mellett. Döbbenetesen egyszerű így vakuzni, különösen deríteni.
  • Ráadásul nem is fáj. Annyira kényelmes és könnyű egy ilyen nagy gépen a két tárcsa tekergetése, és közben a nagyméretű keresőn a fénymérő követése, hogy nem terheli a fényképezés folyamatát. (Egyébként nem értem, hogy a Canon kisebb modelleinél miért a kereső alján van a fénymérő kijelzője, és miért érzi az ember ellentétesnek a mozgását a tárcsák mozgatásával, miközben az 1D-nél van a kereső jobb oldalán található, és szinkronban van az ujjunk mozgásával.)

Ami miatt viszont nem mindig előnyös a manuális fényképezés, az az, hogy sokkal lassabb átállítani a fényviszonyok jelentős megváltozásánál, például ha egy sötét templomból kilépve hirtelen fotózni kellene valamit a verőfényben.

Ami meglepő volt nekem, hogy a manuális mód egyáltalán nem olyan macerás, mint amennyire az automata és félautomata üzemmódokat megszokva tűnik. Kis gyakorlattal az rááll az ember agya, és már hiányzik is, ha nincs meg a teljes kontroll (már ha a személyiségtípus ezt igényli).

Érdekes az is, hogy egy idő után elkezd az ember agya ráállni a különféle rekesznyílás- és záridő-értékekre, még természetes fénynél fotózva is. Mostanában az ISO-érték triviális beállítása után általában eltalálom, hogy milyen rekesz és záridő a megfelelő. Vannak tipikus fényviszonyok, és tartoznak hozzájuk megfelelő párok is.

Küzdelmem a kékeszöld nyálka ellen

Ismeritek azt az édeskés, kellemesen langyos, kékeszöld és ragadós nyálkát, amely betüremkedik minden üresen hagyott helyre és percbe, minden kis apró repedésbe, gyengeségbe, hogy aztán észrevétlenül behálózzon, hatalmába kerítsen, míg végül arra ébredtek, hogy megint eltelt a nap, és alig végeztetek el valamit?

Beismerem, gyenge vagyok. Különösen amikor olyan helyzettel szembesülök, amely frusztrál, vagy első ránézésre meghaladja az energiáim, akkor könnyen engedek a kísértésnek, és már itt is van, készségesen, jelentőségének teljes tudatában. Sokszor talán túlságosan kiszámítható, időnként kissé közönséges, máskor azonban határozottan izgalmas, és sokat tanulhatok is belőle, ráadásul többnyire sok apró, elszórt örömmel kényeztet. Minek szenvedjek, minek küzdjek az élettel, ha egyszerűen átengedhetem magam ennek?

Ám minél több időt töltök vele, annál nehezebb szabadulni tőle. Hosszabb együttléteinket többnyire üresség és lelkiismeret-furdalás követi. Lehet, hogy remek dolgokkal találkoztam, magam azonban mindeközben nem tettem semmit. Csupán elfogyasztom, amit mások létrehoztak.

Fegyelemre van szükségem, ha valahogy egyensúlyozni szeretnék a nyálkatömeg fölött. Szerencsére sokszor leköt a munkám vagy az élet, néha viszont igen nehéz szembeszegülnöm a körülöttem ólálkodó kísértővel. Ilyenkor különféle forrásokból próbálok erőt meríteni:

  1. A legfontosabb talán, hogy igyekszem mindig értelmes munkát vagy kikapcsolódást választani a sodródás vagy a semmittevés helyett. Rengeteget segít, hogy számon tartom a teendőimet, hogy mindig tisztában lehessek a feladataimmal. A jól végzett munka és a tartalmas kikapcsolódás természeténél fogva örömet von maga után az üresség és a lelkiismeret-furdalás helyett.
  2. Tisztaság: nem keveredik a munka és a kikapcsolódás, nem fut más program még elrejtve sem, csupán azok, amelyek a munkámhoz kellenek. Legyen egészen macerás elérni a nyálkát, ne legyen semmi cinkos dolog egyetlen kattintásra. El is távolítottam az összes csábító ikont, csak kereséssel tudom elindítani őket.
  3. Időbeosztás: van egy kis programom, amely háromnegyedóra 25 perc géppel töltött idő után figyelmeztet, hogy tíz 5 percre álljak fel, sőt, még nyújtógyakorlatokat is mutat, amelyekkel az ülőmunka káros hatásai ellen dolgozhatok. A gép előtt töltött 45 25 perces szakaszok sorozatát a kitűzött célok elérésére igyekszem felhasználni, és ha ez jól megy, akkor az ebéd előtti töredék időben, vagy a nap végi utolsó szakaszban engedélyezek magamnak egy-egy céltalan jutalommenetet. Meglepően jól működik.
  4. “Térbeli” korlátozás: néhány alkalmazást tiltottként kezelek a munkára fenntartott időszakokban, ezeket egyáltalán nem indítom be napközben. Ide tartozik a levelezőprogram, a Twitter-kliens, a feedolvasóm és a Tumblr. A rövid pihenőidőkben azonban megengedett ezek használata, de csak a telefonomon, amelynek képernyője és billentyűzete alkalmas ugyan a gyors ellenőrzésére, mégsem tud teljesen magával rántani.
  5. Megengedni, amikor lehet: amikor rendesen dolgozom, és megengedhetem magamnak, akkor miért ne? Ilyenkor az elvégzett munka öröméhez kapcsolódik, szinte jutalom lesz belőle, kikapcsol, és utána még jobban megy a munka. Fontos, hogy előre elhatározzam, mikor jár le az erre szánt időszelet, pl. ha közel az ebédidő vagy a munkaidő vége.

Nekem most ezek segítenek, neked nyilván egyéni a készleted, de a lényeg az, hogy legyél ura az életednek. Néhány apró elhatározás döntő különbséget hozhat.

(Ez az írás megjelent a focusize.com oldalon is.)

A tweet elszáll, az RSS megmarad (1000+)

Tíz éve még naponta akár többször is ellátogattam kedvenc oldalaimra, úgy olvasgattam őket. Néha napokig nem volt időm erre, akkor esetleg lemaradtam dolgokról. Aztán jött az RSS, amely feldolgozhatóvá tette a tartalmat, akár az e-maileket. Megjegyez mindent, többé nem hullik át semmi a rostán, állnak glédában az olvasnivalók. Adott esetben akár hetekig, akár még akkor is bőven, amikor már régen aktualitásukat vagy jelentőségüket vesztették. Ugyanakkor az RSS egy bizonyos mennyiség felett nyomasztóan munkaszagú. Amire feliratkoztam, azt rendszeresen fel is kell dolgoznom, és ez időt és energiát igényel, csakúgy, mint ahogy egy rendes bejegyzés megírása is komoly munka lehet.

A blog és az RSS jó dolog, fontos helyük van a szakmai és személyes életemben, mégis jó lenne valami olyan közeg is mellettük, amely kötelezettségektől mentes, kellemesen laza, örömteli, és időnként akár még hasznos is. És a legjobb úgy lenne, ha a haverok is ott lennének rajta. Ilyen kezd lenni számomra a tumblr és a Twitter. Egyre jobban élvezem őket. (Ide sorolandó még a [FriendFeed][] is, csak azon kevesebben vannak, meg talán kicsit nagyobb a zaj, meg azért számomra van némi Nagytestvér-hangulata is, hiszen központosíthatjuk vele online tevékenységünk, sok minden követhetővé válik.)

tumblr.pngA tumblr egy végsőkig csupaszított, mégis kifinomult blogrendszer, amely egy bookmarklet segítségével vérlázítóan egyszerűvé teszi a blogolást, illetve az interneten talált szövegek, videók megosztását. Nagyon bölcsen mélyen integrálódik a Twitterrel, automatikusan bejelenti ott az új bejegyzéseket, és használhatjuk Twitter-kliensként is. De a legmegrázóbb számomra az ingyenes tumblr-kliens iPhone-ra, amellyel nem csupán pár érintés fellőni akármit akárhonnan, de határozott élmény is. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen elegánsan tudok majd egy fényképet készíteni, majd felküldeni a blogra, amiről a háttérben rögtön értesítés is megy a Twitterre a haveroknak. Próbáltam korábban a Flickr segítségével valami hasonlót, de messze kényelmetlenebb volt. Szeretnél elkezdeni blogolni? Akkor mindendenképpen a tumblr-t ajánlom.

twitter.pngA Twitter szintén a döbbenetes egyszerűsége miatt vonz (lásd: wyctim: Mi az a Twitter?). Mindössze 140 karakterem van, hogy mondjak valamit (mert korábban SMS-re optimalizáltak, és 20 karaktert hagytak a felhasználónévnek), nincsenek csatolmányok, képek, de persze URL-t belefűzhetek a szövegbe, és ezzel a módszerrel a képek is könnyen mellékelhetek kliensprogramok segítségével, akár mobiltelefonokon (a program a háttérben feltölti a képet, a hivatkozást pedig beilleszti az üzenetbe).

Az egyik legjobb dolog, hogy ezeken a helyeken én magam állíthatom össze, kit követek, tehát teljesen testre szabhatom. Azt már nyilván nem én határozom meg, hogy kik követnek engem, de jó esetben van egy közös halmaz, és ezzel létrejött egy virtuális közösség (lásd fb2 remek írását, találó példákkal: fb2: Twitter - közösség, nem közönség). Számomra ez nagy előrelépés pl. az IRC-hez képest, ahol sokkal macerásabb volt ennek kezelése, a kezdetben jó publikus csatornákat újra meg újra tönkre tette valami troll, és nem győzte az ember kirugdosni őket, és a résztvevők számával egyszerűen túl magasra nőtt már a zajszint, fárasztó lett volna a többséget ignorálni.

A másik kedvencem ezekben a szolgáltatásokban, hogy itt minden sokkal rövidebb életű, hamar “elszáll”. És ez határozottan felszabadító érzés. A tumblr-blogomon egyrészt szándékosan nem kapcsolom be a hozzászólás lehetőségét, viszont a Twitteren automatikusan bejelenti az új bejegyzéseket, így azok tudnak reagálni rá, akik követnek, akikkel van némi közös történetünk, nem pedig holmi név nélküli ismeretlenek. A reakciók ráadásul publikusak, és ha érdekes a téma, akkor keletkezhet némi pozitív zaj körülötte. Másrészt szintén szándékosan nem is címkézem fel a tumblr-bejegyzéseim, nehogy később megtalálják őket. Az ezeken a helyeken megjelenő közléseim szép csendben alámerülnek az archívumban. Ami elmúlt, elmúlt, abban a kontextusban volt releváns, feleslegesen ne bolygassuk (ha meg kell, előkereshető). Ezért is lehet sokkal személyesebb, intimebb itt minden, és némileg bepillantást nyerhetünk egymás életébe. Micsoda üdítő különbség ez a blogomhoz képest, ahova hónapokkal, évekkel később is folyamatosan zuhog be a keresőkről az istenadta nép, hogy a körülmények és a fejlemények ismerete nélkül kifejtse a világnézetét a már rég elavult bejegyzéssel kapcsolatban, Photoshop-szériaszámot követeljen, és beleszóljon a családi életembe.

Ha az RSS a cserepes virág, akkor ez a vágott. Ha az RSS az étlapról rendelés, akkor ez all-you-can-eat, a mini-futószőnyegen körbefutó apró tálkákkal. Ha az RSS előadás, akkor ez haveri beszélgetés, az általam megválasztott társaságban.

Sokan mondják, hogy zajos a Twitter és a tumblr. Ez pontosan így van. Egyrészt ügyesen kell megválasztani, kire iratkozol fel, és szemrebbenés nélkül leiratkozni arról, aki számodra főleg csak zajt okoz, másrészt eleve jóval lazábban kell hozzáállni a dolgokhoz: itt ne arra számíts, hogy folyamatosan bölcsességeket hallasz, és fontos információkhoz jutsz, ez inkább egy kötetlen társasági beszélgetés, mindenki azt nyomja, ami őt foglalkoztatja.

Elbűvöl digitális életünk rétegelt mivolta: mennyi változatos formában testesül meg a vágy, hogy felvessünk dolgokat, és hagyjuk ütközni a világgal, a valósággal! És ez egyre fokozódik majd, egyre kifinomultabbá válik.

Én itt vagyok:

A fenti helyeken megtaláljátok azt is, hogy én kiket követek, illetve hogy kik követnek engem, érdemes lehet körülnézni.

 1 2 3 … 5 Next →

Névjegy

Home page: gaborlenard.com

Lénárd Gábor (gaba)

Lénárd Gábor
Systems Analyst, EPAM Systems

gabakukac lénárdgábor ponthu